De vajon beszélhetünk-e egyes számban „a” kommunizmusról? Miről szól ez a nap? Röviden erről a kérdésről szeretnék Önökkel együtt gondolkodni. A cikk szerzője Mucsi András

2012. február 25-én ismét a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Az első Orbán-kormány idején vezették be ezt az emléknapot, amelynek célja, hogy a kommunizmus bűneire, áldozataira emlékeztessen. De vajon beszélhetünk-e egyes számban "a" kommunizmusról? Miről szól ez a nap? Röviden erről a kérdésről szeretnék Önökkel együtt gondolkodni.
1944-45 folyamán mintegy fél éves periódusban Magyarország szovjet katonai megszállás alá került, és amint azt már a háború alatt is látni lehetett, megkezdődött a kommunista diktatúra kiépítése. 1947 elejére már mindent elsöprő erejű támadás indult az 57%-os többséggel bíró Kisgazdapárt ellen, és február 25-én még a párt meg nem alkuvó főtitkárát, Kovács Béla parlamenti képviselőt is letartóztatták. Nem is akárkik: a szovjet hadsereg katonái hurcolták el a mentelmi jog birtokában levő képviselőt. A Horthy-korszak jobboldala és általában polgári oldala megsemmisült, és a Horthy-rendszer baloldalinak nevezhető ellenzéki személyei közül is jó páran "jobboldalon" találták magukat, és most a kommunisták igyekeztek megsemmisíteni őket. Ebben az írásban azonban nem a háború utáni évek magyar belpolitikájával kívánok foglalkozni, hanem a kommunizmus vagy kommunizmusok elméleti problémájával. Ennek hazai megjelenési formáját a cikk mellékletét képező tanulmányban ecsetelem.
Tény az, hogy a kommunizmus, mint jelenség nagyon is létező fogalom volt, és jelenleg is az, hiszen Kína, Kuba, Észak-Korea és Vietnam ma is hivatalosan kommunista állam. Azt is látnunk kell azonban, hogy ezek a rendszerek is sokszínűek, és számos ponton eltérnek egymástól. Észak-Korea sztálinista rendszere és Castro Kubája között minden tekintetben óriási a különbség. Ennek alapján vetem fel azt a kérdést, hogy milyen értelemben beszélhetünk egyes számban kommunizmusról?

A kommunizmus tulajdonképpen 1917-től volt abban a helyzetben, hogy megmutassa a világnak a valódi arcát, hiszen ekkor jutott hatalomra Oroszországban Lenin bolsevik pártja, és az ő állam lett a világ számos kommunista országának követendő példaképe, mintája. Az ideológia gyökereit némi erőltetéssel vissza lehet vezetni az ókorba, Platónig, aki megfogalmazta, hogy a magántulajdon a boldogság és testvériség útjában áll. A XIX. században ezen a nyomon születtek meg az utópista szocialista álmok, maga a szocializmus, amely nem teljes mértékben azonos a marxizmussal. Azóta számtalan alkalommal összekeverték egymással a marxista és szocialista, kommunista szavakat, pedig ezek értelme nem azonos. A XIX. század végének szociáldemokrata pártjai is Marxra hivatkoztak, pedig nézeteit finoman szólva "továbbfejlesztették" és átértelmezték. A cél mindenestre a harmonikus, boldog társadalom megvalósítása volt. Lenin volt az, aki hatalomra jutva megteremtette a kommunizmust, mint új rendszert, és 1919-ben az ő elvei alapján jött létre a Kommunista Internacionálé. Ennek a kommunizmusnak számos helyi módosulata jött létre és jutott hatalomra a világon: Lenin és Sztálin rendszere a Szovjetunióban, Mao pártja Kínában, de nem feledhetjük Kim Ir Szen Észak-Koreáját, a szerencsétlen kambodzsai, vietnami, laoszi, kubai, angolai, nicaraguai népet sem. Az egymással ideológiai harcokat vívó kommunista államok mérlege: 100 millió halott – eddig. Ezekben az országokban a kommunizmus több téren is siralmas mérleget hagyott maga után. Egyrészt gazdasági vonalon, másrészt kulturális-társadalmi téren. Oroszország (Szovjetunió) nyersanyagokban rendkívül gazdag, de mégis romhalmaz és óriási nyomor maradt 1991 után a nép nyakán, Kelet-Európa országainak leszakadása nőtt a nyugathoz képest. Észak-Korea és Etiópia nyomoráról nem is szükséges külön beszélnünk. A hihetetlenül intoleráns kommunista diktatúra elpusztította az ősi kínai civilizáció emlékeit ("kínai kulturális forradalom" Mao idején), Tibet több ezer éves történelmi örökségének tönkretétele ma is zajlik, a magyar kastélyok pusztulása pedig minden megyében a kommunizmus kézzel fogható emlékeként él. Az Aral-tó kiszáradása, Csernobil katasztrófája az államszocializmus környezetrombolását igazolja.

A kommunista népirtás három formájával találkozhatunk azon államok XX. századi történelmének tanulmányozása során, amelyet megsínylették a rendszer "áldásait". Az első csoportba az "egyszerű" és koncepciós perekhez kötődő kivégzések tartoznak. Ide sorolhatjuk a régi elit likvidálását a Szovjetunióban, a kirakatperek áldozatait, Katyn lengyel halottjait. A második csoportba a koncentrációs táborok és börtönök hulláit és megnyomorított lelkeit sorolom. A GULÁG, Kambodzsa és Észak-Korea börtönei, egész népek kényszer-áttelepítése beszédes tanúja mindennek. A harmadik csoportot az éhínség áldozatai alkotják: több tízmillió ember, aki a mezőgazdaság "szocialista átszervezésének" esett áldozatul. Ennél a kategóriánál a Szovjetunió szintjén 12, Kína esetében 30-40 millió halottal számolhatunk. Míg a nácik faji alapon egy-egy meghatározott csoport ellen léptek fel, addig a kommunista húsdaráló bárkit elkaphatott, hiszen ők a terrort az igazságosnak nevezett társadalom építése eszközének, legitim módszernek tekintették.

Végezetül beszéljünk arról is, hogy miért nem tudok egyes számban beszélni "a" kommunizmusról.

A kommunista pártok az egyes országokban más-más társadalmi, gazdasági, történelmi helyzetben jutottak hatalomra, de mindegyik a saját országa előtörténetéből merítette a legitimitását: a régi rendszer gonosz, elnyomó, népnyúzó volt, esetleg egy-egy szabadságharcot zárt le a kommunista hatalomátvétel. A kommunisták ugyan önmagukat a munkásosztály pártjának hirdették, de pl. Kínában és Oroszországban sok száz (ezer) éves agrártársadalmakra telepedtek rá, amelyekben alig létezett munkásság. Aztán ott vannak a kapitalista világ kommunista pártjai is. Az USA kommunista pártja jelentéktelen maradt. A francia és olasz kommunisták legitimitását az ellenállásban, a németellenes harcban való részvétel adta. Ezek a pártok a helyi politika meghatározó erejét alkották 1945 után. Az is igaz, hogy idővel irányt váltottak, és "szelíd" szocialista pártokként politizálnak napjainkig. A nácik előtti Németország egyik vezető pártja volt a kommunista párt, de 1945 után semmivé vált az ereje. Az erős szociáldemokrata pártokkal rendelkező Skandináviában és Angliában a kommunisták nem tudtak jelentős erővé válni. Maga a marxizmus is számos irányzatra bomlott szét, és ennek megfelelően a kommunista pártok is szakadoztak, napjainkig is több kommunistának nevezhető irányzat működik pl. Európában, amelyek egymással is harcolnak. Némelyik elfogadja a többpártrendszert, de élesen kapitalizmus- és globalizáció-ellenes, míg mások ragaszkodnak a lenini-sztálinista elvekhez. Vannak, akik a kommunizmust egyfajta "szekuláris vallásként" fogják fel, amelyet a katolikus egyházhoz hasonlítanak, és Moszkva volt a "vörös Vatikán". Ezen gondolat alapján a párt az egyház, a párttitkárok a papok, a kongresszus a zsinat, és az állampárt hivatalos dogmákat fogalmaz meg, és fellép az "eretnek" bírálókkal szemben. Mindenesetre ez csak a Szovjetunióban és az általa uralt országokban működhetett, máshol a kommunizmusok képe igen tarka, és mint tudjuk, húsz éve a Szovjetunió is összeomlott, megszűnt. Az biztos azonban, hogy a "valódi" kommunista pártoknak van egy közös jellemzője: a hatalmat akarják, és bár kisebbségben többé-kevésbé békés, együttműködő képet mutatnak, hatalomra jutva leszámolnak az ellenfeleikkel.

Mucsi András
A református gimnázium
történelem tanára

Kapcsolódó dokumentumok:
a_magyarorszagi_kommunizmus.rtf