Hevó számos zenekarban nyúzta/harapja a húrokat. Megesett, hogy az orrával egy furulyát fújt, miközben az alapdallamra tercet fütyült. Volt, hogy az öccsével egy csíkos napernyőért sprintelt. (Állítólag az a projekt azért nem teljesedhetett ki, mert egy pesti szakálas gizda visszafogta a fürdővárosi zenekart.) Bombázik, zűrzavart kelt, tanít. Írásunk is egy bizonyos oktatásról szól, pontosabban egy olyan terápiáról, amelyben Imi bácsi mellett kisbabák rumbatököznek, csörgőznek, tojáscsörgőznek, na és cumisüvegeznek. De inkább beszéljen az érintett.

- Több alkalommal játszottál már gyerekeknek (például a Tücsök Peti és Hangya Imi-ben), de ez a történet másról szól...
- Már korábban hiányoltam, hogy Békéscsabán nincs ilyen jellegű baba-mama foglakozás - illetve vannak zeneovik, amelyek kimondottan a Forrai és a Kodály-módszer tematikái mentén haladnak -, azonban úgy látom, hogy elég komoly igény van arra a dologra, amit én csinálok. Többek között a Kaláka együttest, a 100 Folk Celsiust, Vitai Ildikót, Sebő Ferencet, Halász Jutkát szólaltatok meg, s ezekre a klasszikus előadókra a gyerekek hihetetlenül nyitottak.

- Ennek a műfajnak, amit képviselsz, van egy bizonyos mintája, vagy saját kútfőből tört a felszínre?
- Ezt gyakorlatilag én találtam ki: Varázsének címmel. S először 2-3 apró zenésztársam volt, majd szépen a csapat földagadt, és ma már nagyon nagy az érdeklődés - nemcsak Csabán vagy Gyulán, hanem az ország más pontjaira is hívnak.

- A kvázi bandád átlagkora jó másfél év. Milyen idős a legkisebb baba, aki már lejteni tud a ritmusra? Jó, persze, a szakemberek megállapították, hogy már az anyaméhben is érzi a magzat az impulzusokat.
- Volt egy nagyon érdekes szituáció. Egy 28 napos kisbabát - aki a nővére által, az édesanyja hasában már volt többször a Varázséneken - egy mózeskosárban hoztak el, és a muzsikára járt a keze-lába. Olyan is előfordult már, hogy az 5 hónapos baba még nem tudott ülni, ezért lefektették a szőnyegre, s hihetetlen, hogy a zene ritmusára milyen szépen vezényelt, és végtelen boldogság ült ki az arcára. Nyilván, van egy technika, hogy miként kell a helyes ütemben rázni a hangszert, de pár hónap után általában már megpróbálják tartani a tempót.

- Azt vettem észre, hogy két-három nótát követően, mindenki feloldódott, mivel például a csörgőkkel be tudtak kapcsolódni a közös zenébe, ergo jammeltetek.
- A gyerekek alapvetően élvezik, hogy most csörög, nem csörög, néha földhöz vágják a szerszámot. Számos alkalommal odajönnek a gitárhoz és rárakják a kezüket, a fülüket; van, aki lefogja a húrokat, s természetesen én ugyanúgy játszom tovább, mintha szólna a hangszer. S, ha az nem szól, akkor ő elengedi, ezután ismét ráfog, így némileg kontaktusba kerül a gitárral, és ez is nagyon fontos ebben a korban, hogy ezt az élményt megtapasztalhassa.

- Számomra ez a foglalkozás egy kisbaba koncertnek tűnt. A végén az emberek nem akartak hazaengedni; másrészt terapeutikus hatása is volt a bulinak.
- Bizonyára emögött sokkal komolyabb és mélyebb dolgok is vannak, ami az érzelmi és egyéb nevelést elősegítik. A zene egy olyan csodálatos, metafizikai hatás, amely eljut az ember fülébe, agyába, szívébe, lelkébe. És, ha ilyen pici korban megérintjük őket, akkor biztos, hogy nagyon sokat kap az a gyerek. Illetve ismert, hogy a zeneterápiát Ausztriában, mint gyógymódot már alkalmazzák. Évek kérdése, hogy itthon is elismerjék...

„A legtöbben tévednek, mikor azt hiszik, hogy csak a fülükön át kerülnek kapcsolatba a zenével, s egyébkén teljesen passzívak a zene hatásával szemben. Ez egyáltalán nem így van; a hallás érzékeléseire reagáló szellem indukálja a gyönyörűséget - tartalmat az érzékszervek, a formát a szellem szolgáltatja -, s ebből válik érthetővé az is, hogy azonosképpen jó hallású emberek e tekintetben, felfogásukban olyannyira eltérhetnek egymástól."
(Thomas de Quincey - Egy angol ópiumevő vallomásai Suspiria de Profundis , 1821; Tandori Dezső fordítása.)