Álldogáltam, fáztam, mire odajött hozzám, egy jól ápolt(nak mondható), kedves, mosolygós, szakállas ötven körüli hajléktalan férfi. Az indító szövege érdekes volt:

– Nem vagyok teljesen, csak félig roma, de ez most nem is fontos. Nem akarlak zavarni, csak egy kis aprót szeretnék kérni! Persze adok valamit cserébe! Történelem és magyar szakos tanár voltam sokáig, most hajléktalan vagyok! Válassz egy költőt, ne rám bízd, mert akkor nem hinnél nekem, és elmondok tőle egy verset – mondta.

Hirtelenjében, fáradtan József Attilát kértem, tőle idézett négy sort. Nem tudom már pontosan melyik verséből, de az biztos, hogy az utolsó éveiben íródott, mert nagyon letargikus és szívhez szóló gondolatok voltak. Érződött, a férfi azért választotta ezt, mert a sorok rá is igazak lehetnek. Teljesen átélte, elkezdett könnyezni, majd József Attiláról beszélgettünk, aki Balatonszárszón halt meg fiatalon…

Megindító volt a beszélgetés, kedves volt a férfi, aki elmondott még egy verset József Attilától. Sajnáltam szegényt, rossz érzés volt így látni. Adtam neki egy kis aprót. Nem érdekelt, hogy mire költi…

Miután felszálltam a buszra már nem fáztam, pedig nem volt jobb idő. Mosolyogtam a történteken, és elgondolkodtatott, hogy egy művelt(nek látszó) ember, egy tanár, vajon hogyan juthatott el idáig?

Budai Péter