Derekasan zakatol az élet a Békési úti kultúragóra udvarának minden szegletében.

A bájos, 19-ik századi stílusban épült csabienszki meseházacskák árnyékában most nem a szinkópákra - parányi nyakizom mozgással bólogató, misztikus extázisban lubickoló jazzkedvelők kuporognak, hanem a kézműves apró népek, akik a vörösbor helyett mustot szürcsölnek.

Az egyik házikóban Sára néni kenyérlángost süt; a tornácon Ibi mama korongoz, mellettük rongybabákat varrnak; az udvar közepén kis csákók pecáznak; Béla bácsi cseréppipáiból rendez egy ad hoc kiállítást a másik vityillóban.

Gyönyörűek, mondom neki. Majd azt kérdezem: miért nem járod a vásárokat? Menjen a vásáros Naménybe, én nem megyek, kaptam a mattot.

A góré melletti asztalnál lelkes gyerkőcök szemezgetik a zöld bogyókat, amelyek nem a szájukban, hanem a miniprésben lehelik ki édes lelküket. Készül a finom must. „Ettem szőlőt, most érik, most érik" - danolja Joli néni. S Kriszta asszony pendelye világol a napsütötte meseréten.
És hol van még az indiánnyár?

(A hagyományőrző szüreti mulatságot toborzó táncház követte. Megérett a must.)