Az Intézet ajtajában állt egy fiatalember, és a kezét nyújtotta felém. Majd, minden bevezető nélkül, magához ölelt és megveregette a vállamat, köszönésként mormogott valamit. Ő Csaba, aki nélkülözhetetlen lakója volt az akkori Gyermekotthonnak.

Szinte a nap minden órájában az ajtóban tartózkodott, mindig készségesen fogadta a látogatókat. Már akkor felfedeztem, hogy ez a sérült fiatal mennyire segítőkész, tisztelettudó. Lehet, hogy ez a rövid, látszólag jelentéktelen esemény is szerepet játszott abban, hogy ezt a kis visszaemlékezést megírtam. Most, hogy 10 éve ugyanazon a munkahelyen dolgozhatok,(amit megtiszteltetésnek tartok) ahová a munkaügyi központ átképzése után gyakorlatra kerültem, a kerek évforduló egy kis visszatekintésre ösztönöz.

Az első krízishelyzeten akkor estem át, amikor az első munkanélküli segélyemet kellett átvennem ugyanabban az épületben, ahol 20 évig fogtechnikusként dolgoztam.

Az nemcsak munkahelyem, de második otthonom is volt. Ha valaki volt már munkanélküli annak nem kell elmondanom, milyen érzés (lelki állapot) a munkanélküliségi lét.

Nyomasztó a rendszeres regisztrációkon való megjelenés, látni a hozzád hasonló kétségbe esett embereket, akik mindig halványan reménykednek talán ma valahova "kiközvetíthetik" őket.

Eredeti szakmámban nem volt lehetőségem tovább dolgozni, szinte véletlenül adódott egy lehetőség, amellyel megvalósíthattam gyermekkorom egyik álmát: gondozónő lehettem.

Nagyon szerettem az eredeti szakmámat, kicsit féltem az új dolgoktól, a még szokatlan ismeretek megtanulásától. Nehezen tudtam feldolgozni a múlt sérelmeit, nem léptem túl azon amit én talán megalapozatlanul számomra bántónak éreztem.

A szülői házban való neveltetés volt, ami szinte állandóan hatott rám. .A nagyobbik gyermek a lángelme, a kicsi (én) pedig a kis fekete bárány, aki azért megpróbált mindig megfelelni mindenkori elvárásoknak. Bár ezt szüleim sosem említették én csináltam presztízs kérdést belőle.

A három hónapos próbaidő állandó szorongással telt, akkor már 46 éves fejjel idősnek számítottam. Ha az intézeti elvárásoknak nem felelek meg, akkor egyáltalán el tudok-e valahol helyezkedni?

Számtalan átsírt éjszakát éltem át, tapasztalatlanságom és érzékenységem miatt hibát, hibára halmoztam. A beilleszkedés egy idegen helyre sem ment zökkenő mentesen. Mikor megkaptam a véglegesítő határozatomat óriási kő esett le a szívemről.

Mint minden kezdő meg akartam váltani a világot, ez természetesen lehetetlen. Kezdő fiataloknak gyakran elmondom, hallgasson a tapasztaltabb kollégákra.

Nehezen értettem meg, hogy egy sérült fiatal nevelése és ápolása merőben eltér egészséges társaitól, egyszerűen "más", másfajta emberi élet. Nagy erőpróba nem csak a családok számára a másságot elfogadni. Az itt dolgozó fejlesztőknek, ápolóknak is naponta meg kell küzdeni olyan krízis helyzetekkel, amire nem lehet előre felkészülni. Sokkal célirányosabban, tudatosabban kell azon sérült fiatalok felé fordulni, akiknek különleges bánásmódra van szükségük. Csak így lehet jobban és eredményesebben fejleszteni őket. Nagyon fontos megtanítani nekik a beilleszkedést a szűkebb és tágabb közösségbe, a társadalomba.

A számtalan továbbképzésnek, személyiség fejlesztő tréningeknek köszönhetően úgy érzem sikerült áthidalnom a kezdeti nehézségeket, megmutathattam az igazi énemet. Szűcs Judit személyiség fejlesztőmnek, és Görbediné Boncza Katalin intézeti gyógypedagógusnak köszönhetem, ma már tudom azt, hogy igazán ki is vagyok, milyen is vagyok valójában.

Mindig sikerélményre törekedtem, ebben hasonlítok Anyámra és elhunyt bátyámra. Drága jó Apámtól az áldott jó szívét örököltem, aki igyekezett mindig, mindenkinek szeretettel segíteni.
Szeretetet igyekeztem nyújtani gondozottjaimnak, a fiataloktól rengeteget örömöt kaptam. Mindig észrevették, ha valami bántott, rosszkedvű voltam, vigasztaltak, együtt éreztek velem.

Mi már itt a Szociális és Gyermekvédelmi Központban úgy élünk, mint egy nagy család.

Az ápoló gondozó otthon, "C" osztály munkatársainak egymáshoz való viszonya merőben megváltozott az elmúlt időszakban. Úgy látom, hogy a szemléletváltozás jó irányban befolyásolta ezt az előre haladást. A jó munkahelyi légkör egyik, de nem egyedüli feltétele az eredményes munkának, ehhez szükséges feletteseink időnkénti elismerése is.

Számtalan, korábban álarc mögé kényszerített dolgozónk ma már teljes erőbedobással dolgozik. Örömmel megyünk be munkahelyünkre, ami fiataljainknak is nagyon jót tesz.

Úgy érzem, elmondhatom, megtaláltam amit kerestem: "Önmagam"!

Azóta felszabadultan, szorongás nélkül, örömmel lépem át az intézmény küszöbét, ahol a fiatalok tárt karokkal várnak. Az elmúlt 10 évben nagyon göröngyös volt az út, amit végig jártam, de a sérült fiatalok mosolyáért elmondhatom: érdemes volt.

"Az embernek eljön az a pont az életében, amikor rájön, mindent, amit addig hitt, csak belenevelték. Ritka az, aki tudja, ki ő valójában."

Forrás: Békés Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Központ
Szociális intézményegysége