Mondhatta volna Coubertin báró is, de nem ő, hanem Ethelbert Talbot, Közép-Pennsylvania episzkopiális (anglikán) érseke mondta, 1908-ban, a londoni olimpia tiszteletére rendezett misén, a Szent Pál katedrálisban. A győzelemről és a részvételről van szó, kitalálhatták. Utóbbi a fontos, nem az előző, fejtegette a megjelent versenyzők előtt a derék püspök, máig ható érvénnyel.

Hogy ez így van-e, vagy nincs így, az legalábbis nézőpont kérdése, és bennünket most épp ez a nézőpont érdekel.

Az olimpiák ma már épp nem a részvétel elvének prioritásáról szólnak. Ha erről szólnának, akkor hangsúlyosabb lenne az elnevezésben a játék. Versenyek ezek a javából, kemény és sok szempontból kegyetlen küzdelmek, igazolva, hogy a versenyek legfontosabb (vég)összetevője a győzelem, a másik küzdő fél legyőzése, gyakran ellenállásának a megtörése. Szemben ezzel, a játékok legértékesebb (tartalmi) eleme a részvétel. (Persze, a győzelem egyetlen játéknak sem lebecsülendő pillanata, különösen, hogy a játékok legnagyobb része valamilyen győzelem-élményhez szándékozik juttatni valamelyik játékosát. Ez a győzelem azonban, általában, csakis a részvétel, tehát, a közös játék örömére alapozható élmény, nem pedig hosszú előkészületek után lezajló, hivatásos küzdők heroikus viadalának az eredménye.)

Magyarán: a verseny a végkifejlet nézőpontjából válik fontossá és érdekessé a résztvevők számára, míg a játék a lebonyolódás kitüntetett helyzetéből nyerheti csak el értelmezhetőségét.

Mi okból ez a fejtegetés? Megmondom. Zajlik a színház „Kincsvadászat”-játéka, amelybe bárki bekapcsolódhat, akinek játszani van kedve. Mármost, azon tűnődöm, miért vesz részt bárki is a kincsek felderítésében. A játékba kapcsolódókat két ok motiválhatja. Faria abbé ládájának a megszerzése, avagy, a feladatok megoldásában részvétel, feladványok fölfejtése, helyszínek megtalálása, feladatsorok láncszemeinek föltalálása, egymásba illesztése.

Mármost, egymás ellen játszanak a kincsvadászatban résztvevők, vagy együtt játszanak, tehetjük fel magunknak a kérdést. Azt kell mondjuk, ez nem teljesen eldönthető. Annyiban egymás ellen, hogy minden játékos elsőként akar a célba érni, megelőzve az összes többi, általa ismert vagy ismeretlen ellenfelet. De ez így pontatlan, hamar be kell látnom. Akkor játszanának ugyanis egymás ellen, ha a megoldandó feladatok a másik legyőzését sugallnák nekik. De ez a játék a feladványok leküzdését, megoldását kéri a játékosoktól. Nem egymás ellen játszanak tehát, hanem a maguk boldogulásáért. Így a másik játékos nem ellenféllé, ellenséggé válik a kincsvadász számára, hanem vele együtt küzdő (sors)társsá. Így válik a ládáért folyó versengés közös vállalkozássá, melynek lehetnek nagyon szép együttes (mint az Élővíz-parti „kishajó-úsztatás”), tréfás (amikor valamelyik helyszínen váratlanul egymásba ütköznek a játékosok) és komoly (nem ritka, hogy egy-egy feladat, minden játékossága ellenére, fontos és felelősségteljes gondolatokat indít el az emberben) pillanatai. Így vált át a részvétel valódi győzelemmé, és a győzelem a részvétel részmozzanatává. És még annyit. Szokták mondani, hogy a játékban a felnőttek gyerekekké válnak. Ez legalább, vagy legfeljebb, annyira igaz, mintha azt mondanánk, hogy a gyerekek a játékban felnőttekké válnak. A gyerek ugyanis azért játszik, mert abban a korban, amelyben leledzik, még létezésének, világhoz való igazodásának alapformája a játék. A felnőtt ezzel szemben azért, mert génjeiben hordozza lényének ezt a kortalan megnyilatkozási formáját, lehetőségét. Nem véletlen, hogy a magából a játékra való képességet kibontó embernek külön elnevezése van: a játszó ember. A játszó embert homo ludensnek hívják tudományosabban, és ugyanolyan kiveszőben lévő emberfajta, akárcsak a homo etikus, vagy a homo aesteticus. Ami nem csak sajnálatos, de kínos is… Pedig, semmivel sem értéktelenebb, gyermekdedebb emberi jelenség ő, mint a komoly tudós, a nagyképű technikai zsonglőr, vagy a saját jelentőségét humortalansággal és merev mosolytalansággal lefedő politikus, tanár, mérnök, atomfizikus stb.

A „Kincsvadászat” fölkínálja az egy-két napra kis közösséggé formálódás lehetőségét azok számára, akik részt vesznek a játékban. A játék örömét azoknak, akik nevetni, örülni, akár saját kudarcuknak szamárfület mutatni akarnak, vállalkozó szellemű alkalmi kalandor-társaikkal együtt. Ki-ki megmutathatja, mennyire felkészült, szellemes, bátor, leleményes, vállalkozó kedvű, hogy áll derű vagy komolyság dolgában. Ebben a játékban senkinek sincs veszíteni valója, annál inkább nyerhet. Tapasztalatot önismeretből, barátot hasonló játékos kedvű ismeretlenek közül, szép és izgalmas, meditatív és kacagtató pillanatokat a kincskeresés során. Mai, csak küzdelmeket és szinte csak rossz, romlott játékokat játszó, sugalló és felmutató (média- és celeb)világunkban ez nem is kevés.